INFO
    Kapcsolat
  • Cím: 1095 Mester u. 13
  • Telefon: +36 1 215 1549
  • Mobil: +36 30 278 0271
  • E-mail: kapcsolat@brumimaci.hu
  • Nyitvatartás
  • Hétfő
    10-18H
  • Kedd
    10-18H
  • Szerda
    10-18H
  • Csütörtök
    10-18H
  • Péntek
    10-18H
  • Szombat
    10-18H
  • Vasárnap
    ZÁRVA

Egy bababolt érted - +36 30 278 0271

  • Kapcsolat
  • Regisztráció
  • Kosár 0

    Nincsenek termékek a kosárban.

Search
Generic filters
Exact matches only
Search in title
Search in content
Search in excerpt
Search in comments
Filter by Custom Post Type

Várjuk a Mikulást!

| 2015. december. 12. | Várjuk a Mikulást! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

„Azt mondják (…), hogy csak a gyerekekhez jön a Mikulás. Badarság! Mindenkinek addig jön a Mikulás, amíg jön. Aztán amikor nem jön, akkor tényleg nem jön. Marad a keserűség, hogy mit mulasztottunk.” (Száraz Miklós György, József Attila-díjas író)

December első hetében abszolút lefoglalja mindhárom lányom gondolatait a nagyszakállú, pirosba öltözött jótét lélek, aki huszonnégy óra leforgása alatt megajándékozza a Föld gyerekeit. A kiscsoportosomat a segítői, a manók izgatják, a nagycsoportos a rénszarvasokért aggódik, az iskolásom pedig már saját kézzel írja neki a levelet. Egy szó mint száz, mi már nagyon várjuk a Mikulást!

Suttog a fenyves három szólamban

A mikulásvárásban számomra az egyik legszórakoztatóbb dolog, hogy nem telik el úgy nap, hogy a három lányom ne énekelne együtt. Legtöbbször a középső kezd rá, a többiek pedig rögtön bekapcsolódnak. Ilyenkor három szólamban is meghallgathatom a suttog a fenyves zölderdőt, aminek az utolsó versszakára már nem is emlékeztem. Egyszerűen jól esik hallgatni őket, ahogy csilingelő gyerekhangjuk betölti az egész nappalit. Aztán olyan is van, amikor magával ragad az az őszinte izgalom, amivel a Mikulást várják, és én is bekapcsolódom az éneklésbe, nem törődve a hamiskás dallamokkal, és igen, ilyenkor mind a négyen torkunk szakadtából énekeljük a Télapó itt vant, hogy biztosan meghallja, amiben én egyáltalán nem is kételkedem.

Levelet szigorúan saját kézzel

Aznap délután a legnagyobb az „Írjunk levelet a Mikulásnak” csatakiáltással hajította a sarokba az iskolatáskáját, mire azon nyomban elszabadult a pokol. A középső a ceruzákat borította az asztalra, mire a legkisebb sírásban tört ki, miszerint ő nem is tud írni. Ajaj! – gondoltam, nem lesz egyszerű a délutáni program sem. Hoztam a zsebkendőket, csendre és lassításra intettem a középsőt, a nagyra pedig elég volt ránéznem, hogy odajöjjön vigasztalni: Ne sírj már! Majd én ráírom a tiédre is, hogy kedves Mikulás, a többit meg odarajzolod – mondta gyors egymásutánban. A kicsi szipogott még párat, majd a középső nyújtotta papírra bőszen rajzolni kezdett. Mindenki kitett magáért, még csillámport is fújtak a levélpapírra, amire mindenki saját kezűleg írta, és a biztonság kedvért rajzolta rá az áhított apró meglepetéseket, amiket akár egy manó is be tud csomagolni.

Kicsi a lábuk

Mert, mint azt este megtudtam fürdetés közben, a manók lába és keze igen kicsi. Egészen ekkora, mutatja a mutató és a hüvelyk ujjait majdnem összeérintve a legkisebb. Anya! Tudod te, mennyi kis ajándékot kell becsomagolniuk ezeknek a szegényeknek? Szóval ezért rajzoltam én pici ajándékot magamnak. Érted? Értettem.

Szomjas rének

A fürdés után talpig pizsamában – tavalyi szokásunkhoz híven – kitettük a bejárati ajtó elé a kilenc kicsi tálat, csurig töltve vízzel, no meg egy kulacsot a Mikulásnak, arra az esetre, ha megszomjaznának. A középső lányom ugyanis a rénszarvasok egészségéért aggódott a legjobban, és mivel ahogy mondta, inni sokat kell, így hát ők sem úszták meg.

Csizmákat az ablakba

Utoljára maradtak a csizmák. De nem így koszosan! – torkollja le a legnagyobb a legkisebbet. Ki kell előtte takarítani, sőt, ha méhviasszal bekened, úgy fényesebb is lesz!  – tódítja a középső. A pici szemében már könnyek csillognak, ahogy lehúzza az ablakpárkány széléről a sáros kis bakancsát. Rám sandít féloldalt, majd hirtelen felragyog az arca és elrohan. Egy makulátlanul tiszta cipőcskével tér vissza, – amíg én felporszívózom a szőnyegről a száraz sármaradványokat – amit az unokatesóktól kapott vadonat újonnan, de mivel nem volt jó a lábára, a cipős szekrény aljára került, és örök feledésbe is merült volna, ha neki nem jut most az eszébe. Igaz nem csizma, de tisztának tiszta, egyezem bele. Mikor már mindhárom lábbeli az ablakban sorakozott, és mindenki az ágyban volt, csakúgy, mint az előző négy este, most is el kellett mesélnem, hogy én kisgyerekként hogyan vártam a Mikulást, és hogy mennyire féltem, amikor a botjával az ajtón dörömbölt pontosan kettőt.

Jó ilyenkor újra hinni

Felnőtt fejjel valahogy kivész az ember életéből az a tündér-csillámpor, ami a gyerekek lelkét még beragyogja. Ilyenkor, amikor várjuk a mikulást, úgy érzem, hogy ebből a szikrázó varázslatból nekem is jut egy kicsi, ami olyan, de olyan melegséggel tölti el a szívemet. A tradíciók ápolása, a mesékben való töretlen hit nem gyengeség, és kicsit sem hazugság. Általa a gyerekek egészséges, boldog felnőtté érnek, szemben azokkal a kicsikkel, akiktől idő előtt veszik el a tündérmesék világát, és törik össze a varázslatot – derül ki számos tanulmányból. Egyszóval nálunk mindenki nagyon várja a Mikulást, rénszarvasostul, manóstul, csengőstül, a nagy szánnal együtt.

Fotó: Ernst VikneCreative Commons 2.0

Schütz Gabriella

Megosztás
Mindjárt mutatom...
Kosár
Nincsenek termékek a kosaradban!